Jókai és Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódja

Feladat típusa: Referátum

Hozzáadva: ma time_at 8:51

Az anekdotikus elbeszélés Jókainál és Mikszáthnál

Jókainál az anekdotikus elbeszélés többnyire a romantikus regényvilág gazdagításának eszköze. A cselekmény kanyargósabbá, változatosabbá, színesebbé válik tőle, s a kisebb kitérők nem egyszer a nagyregény hangulatát, kalandosságát és érzelmi telítettségét fokozzák. Mikszáthnál ezzel szemben az anekdota gyakran tömörebb, célratörőbb és rejtettebben jelentésteli: a társadalmi valóság apró, de árulkodó részleteit teszi láthatóvá. Nála az anekdota nemcsak szórakoztat, hanem finoman leleplez is; nemcsak mesél, hanem jellemez és értelmez. Éppen ezért az anekdotikus elbeszélés összehasonlítása jól megmutatja a két szerző közti alapvető különbséget: Jókai romantikus bőségét és Mikszáth ironikus realizmusát.

Az anekdotikus elbeszélés fogalma és jelentősége

Az anekdotikus szerkesztés egyik alapvonása az epizodikusság. A nagyobb mű nem kizárólag egyetlen feszes cselekményszálra épül, hanem több kisebb történetből, mellékszálból, oldalágakból áll össze. Ezek az epizódok olykor önmagukban is megállnának, mégis beleilleszkednek a nagyobb kompozícióba. Az ilyen művekben felértékelődnek a mellékalakok és a mellékesnek tűnő történések is. Az anekdotikus elbeszélés ezért sokszor nem annyira a lélektani mélyfúrásról szól, mint inkább a karakteres helyzetekről és emlékezetes figurákról. A szereplők gyakran típusok, különös természetű emberek, jellegzetes társadalmi alakok, akik egy-egy jellemző történetben mutatják meg önmagukat.

A 19. századi magyar prózában ez a forma különösen termékenynek bizonyult. Ennek egyik oka, hogy a korszak magyar társadalma sokféle réteget, életformát és mentalitást mozgatott meg: a reformkori nemességet, a hanyatló köznemesi világot, a polgárosodás kezdeteit, az arisztokrácia látványos és olykor önellentmondásos szerepét. Mindezt az anekdota érzékletesen tudta megragadni. Egy jól elmondott kis történetből sokszor többet megtudunk egy korról vagy egy társadalmi típusról, mint egy hosszú magyarázatból. Nem véletlen, hogy a magyar irodalomban, ahol a társasági történetmondásnak, a „mesélő kedvnek” különösen erős hagyománya van, az anekdota ilyen fontos szerephez jutott.

Jókai Mór anekdotikus elbeszélése

Jókai regényeiben a cselekmény gyakran sok kisebb epizódból áll össze. Ezek a betétek nem egyszer olyan erőteljesek, hogy szinte önálló novellaként is működnének. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az ilyen szerkesztés lazítja a kompozíciót, s valóban: Jókai nem a szigorúan zárt regényforma mestere. Mégsem beszélhetünk puszta szétesésről. A melléktörténetek ugyanis mindig hozzájárulnak a regényvilág teljességéhez: kiszélesítik a társadalmi hátteret, színezik a szereplői hálózatot, és érzelmi vagy eszmei hangsúlyokat teremtenek.

Ezt jól láthatjuk az *Egy magyar nábob* című regényben. A mű nem egyetlen konfliktus feszes kibontására épül, hanem egy egész korszak és társadalmi világ mozgalmas felidézésére. A történetben számos olyan epizód kap helyet, amely a főcselekményhez lazábban kapcsolódik, mégis nagyon fontos a regény egészének megértéséhez. Ilyen a pünkösdi királyság körüli eseménysor, de ide sorolhatók a különféle mellékalakokhoz kapcsolódó háttértörténetek is. Chataquela figurája, Mainvielle-né múltjának részletes felidézése, Abellino sajátos szerepe vagy Kárpáthy János környezetének bemutatása mind azt mutatja, hogy Jókai szereti kitágítani a cselekménytér határait. Nemcsak azt akarja elmondani, mi lesz a hőseivel, hanem azt is, milyen világ veszi körül őket.

Ezek az anekdotikus betétek többféle funkciót töltenek be. Egyrészt érzékeltetik a szereplők társadalmi helyét, múltját, kapcsolatait. Másrészt megteremtik a korszak atmoszféráját: a reformkor és a régi nemesi világ sajátos életmódját, szokásait, díszleteit. Harmadrészt fokozzák az olvasmányosságot. Jókai tudja, hogy a regény nemcsak gondolati, hanem élvezeti műfaj is. A melléktörténetek felkeltik a kíváncsiságot, változatossá teszik a művet, és érzelmileg is közel hozzák a szereplőket.

Jókainál azonban az anekdotikusság nem csupán díszítőelem. A kisebb történetek gyakran társadalmi és erkölcsi ellentéteket világítanak meg. A különféle figurák eltérő magatartásmódjai, múltjai és helyzetei révén a regény azt is megmutatja, hogyan működik egy adott történelmi közeg, milyen értékek élnek benne, s milyen torzulások jellemzik. Ezért a Jókai-féle anekdota egyszerre szórakoztat és értelmez. Nem hideg elemzés útján, hanem a történetek erejével.

A jellemábrázolás is gyakran anekdotikus módon valósul meg. Kárpáthy János alakja például nem egyetlen pillanatban tárul fel, hanem fokozatosan, különféle helyzetekben. Sorsa fejlődéstörténetként is olvasható: alakjában megjelenik az erkölcsi változás lehetősége. A köré szőtt epizódok ezt a folyamatot segítenek megérteni. Ugyanez igaz más figurákra is: Abellino emlékezetes alakja, vagy Szentirmay Rudolf megrajzolása azt mutatja, hogy Jókai számára a jellem nem elsősorban belső monológokban vagy pszichológiai elemzésben bontakozik ki, hanem cselekvésben, történetekben, fordulatokban.

Mindez szorosan összefügg Jókai romantikájával. Az anekdotikus elbeszélés nála nem a romantika ellentéte, hanem egyik működési formája. A váratlan fordulatok, a titokzatosság, a szélsőségesebb ellentétek, a különleges figurák mind azt a romantikus világérzést erősítik, amelyben az élet mindig gazdagabb, mozgalmasabb és színesebb a hétköznapi valóságnál. Jókai anekdotái ezért nemcsak könnyed közjátékok, hanem gyakran dramatikus feszültséget hordozó részek is. Egy-egy epizód egyszerre teremt hangulatot, gazdagítja a cselekményt, és emeli a mű érzelmi hőfokát.

Összességében elmondható, hogy Jókainál az anekdota a nagy, sokrétegű regényvilág építőköve. Az epizódok lazább szerkezete mögött tudatos művészi cél rejlik: a kor, a jellemek és az értékrendek ellentéteinek érzékletes bemutatása. Jókai anekdotikussága ezért szervesen kapcsolódik ahhoz a bőbeszédű, sodró és látványos regényformához, amelyet a magyar olvasóközönség a mai napig a nevéhez köt.

Mikszáth Kálmán anekdotikus elbeszélése

Nála az anekdota nem egyszerűen mulatságos eset vagy szórakoztató kitérő. Inkább olyan sűrítmény, amelyben egy emberi természet, egy magatartásforma, sőt olykor egy egész társadalmi réteg lényege mutatkozik meg. Mikszáth művészetének egyik sajátossága éppen az, hogy egy különös esetből általánosabb érvényű felismerést tud kibontani. Az egyedi és a tipikus nála szorosan összekapcsolódik.

A *Beszterce ostroma* jó példa erre. A regény középpontjában Pongrácz István gróf áll, aki rendkívül különös figura: mintha egy letűnt korszakból maradt volna itt. Régimódi eszmék, lovagi képzetek, anakronisztikus szokások szerint él, és úgy viselkedik, mintha a történelem nem mozdult volna tovább. Az alak egyszerre komikus és megrendítő. Mikszáth ezt a figurát nem hosszú elméleti jellemzésekkel, hanem apró történetek sorával rajzolja meg. A Pongráczhoz kapcsolódó anekdoták fokozatosan építik fel a személyiségét és az egész helyzet tragikomikumát.

A regény anekdotikus betétei látszólag néha mellékesek, valójában azonban alapvető jelentőségűek. Kiegészítik a fő cselekményt, de ennél többet is tesznek: megmutatják, hogyan gondolkodik Pongrácz, hogyan látja a világot, hogyan ütközik össze múlt és jelen. Az olvasó nem pusztán azt látja, hogy a gróf különc, hanem azt is, hogy különcsége egy társadalmi-történelmi állapot tünete. Egy hanyatló nemesi világ késői és kissé fantasztikus túlélője ő.

Pongrácz István mint anekdotikus hős azért különösen érdekes, mert egyszerre válik emlékezetes egyéniséggé és társadalmi típussá. Excentrikus, de nem pusztán nevetséges. Mikszáth nem alázza meg alakját, nem csinál belőle egyszerű bohócot. Inkább mosolyogva, bizonyos részvétellel szemléli. Ez a kettősség Mikszáth művészetének fontos eleme: az irónia sohasem teljesen kegyetlen, és az együttérzés sohasem vak. Az olvasó egyszerre nevet és gondolkodik.

Mikszáth elbeszélői hangja külön említést érdemel. Nyugodt, beszélgető, olykor cinkosnak ható hang ez, amely mintha azt sugallná: „mesélek valamit, figyelj, mert ebből sok minden kiderül.” A látszólag mellékes megjegyzések, a finom odaszúrások, a könnyednek tűnő kitérők mind fontos szerepet töltenek be. Mikszáth gyakran úgy tesz, mintha csak mellékesen közölne valamit, pedig éppen ott rejlik a lényeg. A humor mögött tehát mindig ott van a pontos társadalmi diagnózis.

Ezért beszélhetünk arról, hogy az anekdota Mikszáth realista szemléletének egyik legfontosabb eszköze. A könnyed történetek mögött társadalomkritika húzódik. A magyar nemesség válsága, a vidéki úri világ önáltatásai, a tekintélyhez való görcsös ragaszkodás, a hagyományok és a valóság közti ellentmondás mind kirajzolódik az ilyen apró történetekből. Mikszáth nem idealizál, de nem is ítélkezik harsányan. Inkább úgy mutatja meg a világot, hogy az olvasó maga ismerje fel benne a nevetségest, a szomorút és az emberit.

Összefoglalva: Mikszáthnál az anekdota a jellemzés, az irónia és a társadalmi látásmód összetett eszköze. Elbeszélései attól olyan hatásosak, hogy a kis történetek sosem maradnak kicsik: mögöttük mindig ott áll egy tágabb emberi és társadalmi valóság.

Jókai és Mikszáth összehasonlítása

A különbség azonban mégis lényeges. Jókainál az anekdotikus szerkesztés főként a romantikus bőség szolgálatában áll. Nála a melléktörténetek a világ gazdagságát hangsúlyozzák. A regény nagy, tarka szőnyegként bomlik ki, sok alak, sors és fordulat egymás mellé rendezésével. Mikszáthnál ezzel szemben ugyanaz a forma jóval összeszedettebb társadalmi jelentést hordoz. Az anekdota nem elsősorban díszít vagy kiszínez, hanem tömörít és leleplez.

A hősábrázolásban is jól látható az eltérés. Jókai hősei gyakran fejlődnek, átalakulnak, erkölcsi próbákon mennek keresztül. Az anekdoták ezt a nagyobb sorsívet kísérik, kiegészítik, dramatizálják. Mikszáth szereplői közül sokan inkább egy jellegzetes emberi vagy társadalmi típus hordozói. Náluk a hangsúly kevésbé a látványos fejlődésen, inkább az alak lényegének fokozatos feltárásán van. Pongrácz alakját például nem egy belső fejlődési folyamat teszi érdekessé, hanem az, ahogyan rajta keresztül egy egész világ anakronizmusa megmutatkozik.

Más az olvasói hatás is. Jókai olvasásakor gyakran a csodálkozás, a lelkesedés, a kaland öröme kerül előtérbe. Az olvasót magával ragadja a képzelet bősége. Mikszáthnál inkább a mosoly, az irónia és a csendes felismerés élménye jellemző. Nála a történet sokszor utólag mélyül el igazán az emberben: előbb nevetünk egy furcsa eseten, aztán rájövünk, hogy valójában egy társadalmi igazsággal szembesültünk.

Az anekdotikus elbeszélés irodalomtörténeti jelentősége

Ugyanakkor az anekdotikusság a modern regény felé is mutat. Első pillantásra talán egyszerűbb, lazább forma, valójában azonban lehetőséget ad arra, hogy egy mű többféle nézőpontot, sokféle társadalmi réteget és árnyalt jellemábrázolást foglaljon magába. Az epizodikusság segítségével a regény nyitottabbá, sokhangúbbá válhat. Jókai és Mikszáth műveiben jól látszik, hogy a kisebb történetek nem gyengítik feltétlenül a nagyobb kompozíciót, hanem éppen újfajta gazdagságot adnak neki.

A magyar irodalmi tanulság tehát az, hogy ugyanaz az elbeszélői forma egészen különböző művészi célokra használható. Jókainál az anekdota a romantikus nagyepika színesítő, dinamizáló eleme, Mikszáthnál pedig a realista-irónikus társadalomábrázolás egyik legfinomabb eszköze. Ez a sokoldalúság mutatja meg igazán, mennyire termékeny formáról van szó.

Befejezés

A két életmű összevetése azt bizonyítja, hogy a látszólag mellékes történet irodalmi súlya igen nagy lehet. Egy jól elmondott anekdota képes megvilágítani egy korszak szellemét, egy társadalmi réteg gondolkodását, sőt egy emberi sors lényegét is. Jókainál az anekdota a romantikus regény színes építőköve, Mikszáthnál pedig a realista iróniával átszőtt társadalomábrázolás finom, de rendkívül hatásos eszköze. Éppen ez teszi mindkét szerzőnél maradandóvá: a kis történetből nagy irodalom születik.