A hegeli dialektika megjelenése Az ember tragédiájában

Feladat típusa: Fogalmazás

Hozzáadva: tegnap time_at 14:04

A hegeli dialektika Az ember tragédiájában

A dialektikus gondolkodáshoz szorosan kapcsolódnak a mű műfaji sajátosságai. *Az ember tragédiája* drámai költemény, illetve emberiségköltemény: drámai formában, párbeszédek és konfliktusok segítségével vizsgál egyetemes filozófiai kérdéseket. Középpontjában nem egyetlen történelmi hős sorsa, hanem az egész emberiség áll. Ádám az eszményekért lelkesedő, cselekvő embert képviseli, Lucifer pedig az eszmék gyengeségeit feltáró, tagadó gondolkodást. Éva az élet folytonosságát, a szeretetet és az érzelmi kötődést jeleníti meg. Alakjuk azonban nem szűkíthető puszta fogalmakra: személyes kapcsolataik teszik átélhetővé az elvont bölcseleti problémákat.

A tizenöt színből álló mű szerkezete ugyancsak támogatja az ellentétekre épülő értelmezést. Az első három és az utolsó szín keretet alkot, míg a negyediktől a tizennegyedikig tartó álomsor az emberiség múltját és elképzelt jövőjét járja be. Lucifer az álom segítségével akarja bebizonyítani Ádámnak, hogy az emberi törekvések szükségképpen kudarcot vallanak. A történelmi színek egymásutánját ezért nem pusztán az időrend, hanem az eszmék belső ellentmondása is szervezi. Ádám rendszerint az előző korszak hibáját akarja kijavítani, az új megoldás azonban újabb problémákat teremt.

A dialektikus mozgás jól megfigyelhető az egyiptomi és az athéni szín kapcsolatában. Egyiptomban Ádám fáraóként a korlátlan egyéni hatalom és a személyes dicsőség eszméjét képviseli. A piramis az uralkodó halhatatlanságvágyának emlékműve, ugyanakkor a rabszolgák szenvedésének bizonyítéka. A hatalom nagyságát tehát éppen az teszi kérdésessé, amire épül: a sokaság elnyomása. Éva, a rabszolga felesége, együttérzést ébreszt Ádámban, aki felismeri, hogy saját dicsősége nem igazolhatja mások boldogtalanságát. A korlátlan uralom tézisével így az egyenlőség és a közösségi szabadság követelése kerül szembe.

Athén az egyiptomi önkényuralom ellentéteként jelenik meg, de nem válik végleges megoldássá. Ádám Miltiadészként olyan közösségért küzd, amelynek tagjai elvileg szabad polgárok. A nép azonban befolyásolható, és a demagógok hatására saját kiváló vezetője ellen fordul. A szabadság önmaga ellentétébe, a közösség nevében gyakorolt igazságtalanságba csap át. Egyiptom és Athén ezért az egyén és a tömeg viszonyának két szélsőséges változatát mutatja: az egyikben az egyén nyomja el a közösséget, a másikban a közösség pusztítja el az értékes egyént. A tapasztalat egy magasabb rendű összhang szükségességét jelzi, ám ennek tartós megvalósulását Ádám egyelőre nem találja meg.

Hasonló ellentét bontakozik ki a római és a konstantinápolyi szín között. Rómában az élvezetek hajszolása uralkodik, de a féktelen gyönyör nem boldogsághoz, hanem kiüresedéshez vezet. Ezzel szemben a kereszténység a szeretet, a testvériség és a lelki megújulás ígéretét kínálja. Konstantinápolyban azonban Ádámnak azzal kell szembesülnie, hogy a felemelő tanítás vallási türelmetlenséggé és merev dogmatizmussá torzult. A hit eredeti tartalma és történelmi megvalósulása között ellentmondás keletkezik. Madách így nem feltétlenül magukat az eszméket utasítja el, hanem azt mutatja meg, hogyan veszítik el felszabadító erejüket az emberi gyakorlatban.

A londoni és a falanszterszín a szabadság és a rendezettség konfliktusát viszi tovább. Londonban a szabad verseny elve érvényesül, mégis kiszolgáltatottságot, önzést és létbizonytalanságot eredményez. A falanszter erre válaszul észszerűen megszervezett, egyenlőségre törekvő világot kínál. Az anyagi biztonságért azonban az egyéniség, a művészet és az érzelmek szabadságával kell fizetni. A korlátlan szabadság és a teljes szabályozottság egyaránt embertelen következményekhez vezethet. A szintézis igénye itt olyan rend volna, amely egyszerre biztosít közösségi felelősséget és személyes kibontakozást, de az álom ezt sem mutatja megvalósult állapotként.

A hegeli dialektika tehát elsősorban a történelmi színek egymásból következésében és az eszmék önellentmondásainak feltárásában érvényesül. A tézis–antitézis–szintézis iskolai sémája mégsem alkalmazható mereven minden színre: az új korszak gyakran inkább ellenhatás, mint magasabb rendű megoldás. A befejezés ezért különösen fontos. Éva anyasága visszakapcsolja Ádámot az élethez, az Úr pedig nem a történelem biztos sikerét ígéri, hanem küzdésre és bizalomra szólítja fel. A mű végső válasza így nem egy tökéletes társadalmi rendszer, hanem az a felismerés, hogy az embernek a kudarc lehetőségének tudatában is vállalnia kell a felelős cselekvést.