Elbeszélő, leíró és érvelő közlésmód

Feladat típusa: Fogalmazás

Hozzáadva: ma time_at 5:42

Az elbeszélő, a leíró és az érvelő közlésmód

A magyar nyelv és irodalom tanulmányozásában különösen fontos az elbeszélő, a leíró és az érvelő közlésmód megkülönböztetése. Ezek a szövegek három alapvető szervezőelvei, és nemcsak a szépirodalomban, hanem a hétköznapi kommunikációban, az iskolai fogalmazásokban, az érettségi feladatokban, sőt a közéleti megszólalásokban is állandóan jelen vannak. Tiszta formájukban viszonylag ritkán találkozunk velük: egy jó novella nemcsak történetet mond el, hanem képeket is teremt, egy meggyőző esszé pedig gyakran példákkal, kisebb elbeszélő részletekkel dolgozik. Éppen ezért a közlésmódok ismerete nem csupán elméleti tudás, hanem a tudatos olvasás és szövegalkotás egyik alapja.

A közlésmód mint szövegszervező elv

A tanulók számára ennek felismerése több okból is lényeges. Először is segít a szövegtípusok azonosításában. Ha tudjuk, hogy egy szöveg mit akar elsősorban tenni velünk mint olvasókkal, könnyebben megértjük a felépítését és a hangsúlyait. Másodszor a magyarórán végzett műelemzések során a közlésmódok ismerete árnyaltabb megfigyelésekhez vezet. Nem ugyanazt keressük egy epikus mű elbeszélő részleteiben, mint egy tájleírásban vagy egy publicisztikai írásban. Harmadszor a fogalmazásírásban is nagy előnyt jelent a tudatosság: más szerkezetet kíván egy élménybeszámoló, más egy helyszínleírás, és megint mást egy véleménykifejtő dolgozat.

A három alapvető közlésmód közül az elbeszélés az időben kibontakozó történésekre épít, a leírás elsősorban a térbeli és érzéki megjelenítésre összpontosít, az érvelés pedig logikai kapcsolatokat hoz létre, és meggyőzni törekszik. Ezeket külön-külön is érdemes megvizsgálni.

Az elbeszélő közlésmód

Az elbeszélés legfontosabb szervezőelve az idő. A szövegben gyakran találkozunk időhatározókkal, például olyan szavakkal, mint az „ezután”, „később”, „másnap”, „ekkor”, „végül”. Emellett jelentős szerepük van a múlt idejű igealakoknak is, hiszen a történetmondás többnyire már megtörtént eseményeket idéz fel. Az események egymásra épülnek, ezért az elbeszélő szövegben erős az előrehaladás érzete. Még akkor is időbeli szervezettség működik benne, ha a szerző megszakítja a lineáris rendet, például visszaemlékezéssel vagy előreutalással.

Szerkezetileg az elbeszélés sokféle lehet. Előfordulhat egyenes időrendű formában, amikor a történések sorrendje követi az idő múlását. Lehet visszatekintő, amikor a jelenből idéződik fel a múlt. Kezdődhet a cselekmény közepén is, és csak később derülnek ki az előzmények. Az író gyakran játszik az ütemezéssel: egy hosszabb időszakot néhány mondatban összefoglal, egy döntő jelenetet viszont részletesen bont ki. Ez a váltakozás teszi az elbeszélést élővé és feszültté.

Fontos kérdés az elbeszélő személye és nézőpontja. Másképpen hat ránk egy történet, ha kívülálló elbeszélő mondja el, és másképpen, ha maga a szereplő vagy a főhős szólal meg. A mindentudó elbeszélő tágabb rálátást adhat a szereplők gondolataira és a háttérösszefüggésekre, míg a korlátozott nézőpont feszültséget teremthet azzal, hogy csak annyit tudunk, amennyit az adott szereplő. A személyes hangú, szubjektív elbeszélés erősebben von be érzelmileg, mert úgy érezzük, közvetlenül valaki tapasztalatán keresztül látjuk a világot.

Nyelvi szempontból az elbeszélő szövegben gyakoriak a cselekvést kifejező igék, a mozgást és változást érzékeltető fordulatok, valamint a párbeszédek. A dialógusok különösen alkalmasak arra, hogy felgyorsítsák a tempót és közelebb hozzák a szereplőket. Az elbeszélés gyakran él rövid, feszes mondatokkal, ha izgalmat akar teremteni, de részletezőbb, nyugodtabb ritmust is felvehet. Sokszor leíró elemek ékelődnek be a történetbe: egy helyszín vagy egy szereplő jellemzőinek felvillantása segíti, hogy a cselekmény ne elvontan, hanem átélhető közegben bontakozzon ki.

A magyar irodalomban az elbeszélő közlésmódnak gazdag hagyománya van. Jókai Mór regényeiben a történetmondás sodró ereje gyakran összekapcsolódik a romantikus fordulatokkal és a részletes háttérrajzzal. Móricz Zsigmond novelláiban és kisregényeiben az események sokszor szinte filmszerű jelenetekben állnak előttünk. Arany János balladái is jól mutatják, hogy verses formában is lehet rendkívül tömör és drámai elbeszélést létrehozni. Petőfi Sándor művei közül többben szintén hangsúlyos a történetmondó jelleg. A hétköznapi életben pedig ugyanezzel a közlésmóddal találkozunk, amikor valaki egy iskolai konfliktust, egy nyári tábort vagy akár egy baleset körülményeit meséli el.

Az elbeszélés azért hatásos, mert az ember alapvetően történetekben gondolkodik. Az események sorba rendezése értelmet ad a tapasztalatoknak. Nem véletlen, hogy a legemlékezetesebb tanórai feleletek vagy fogalmazások közül is sok az, amelyik képes valóban „elmondani” valamit, nem csupán felsorolni adatokat.

A leíró közlésmód

A leírás szervezőelve leggyakrabban a térbeliség. A bemutatás haladhat kívülről befelé, felülről lefelé, a közeli részletektől a távolabbiak felé, vagy éppen az általános benyomástól az egyes alkotóelemek felé. Egy helyszínrajzban például előbb megjelenhet az egész utcakép, utána a házak sora, majd egyetlen kapualj vagy ablak részlete. Ez a rendezettség különösen fontos az iskolai fogalmazásokban, mert nélküle a leírás könnyen szétesővé válik.

Nyelvileg a leíró közlésmódra a főnevek, melléknevek, jelzők gazdagsága jellemző. Fontos szerepet kapnak a színek, formák, hangok, anyagok, fények, sőt az illatok és tapintási benyomások is. A leírás gyakran jelen idejű vagy időtlen hangvételű, hiszen nem a változás, hanem az állapot érdekes benne. Ugyanakkor a jó leírás nem egyszerű jelzőhalmozás. Attól válik igazán értékessé, hogy a részletek egységes képet alkotnak, és nemcsak látjuk, hanem szinte át is érezzük a bemutatott világot.

A leírás lehet tárgyilagos és személyes. Egy földrajzi vagy természettudományos szövegben rendszerint pontos, világos, objektív megfogalmazásra törekszünk. Egy szépirodalmi műben viszont a leírás gyakran hangulatot teremt, sőt a szereplők lelkiállapotát is tükrözi. Nem mindegy például, hogy egy őszi tájat egyszerűen mint természeti környezetet mutat be az író, vagy melankolikus, elmúlást sugalló színekkel rajzolja meg. A leírás ilyenkor már nemcsak információt ad, hanem értelmez is.

A magyar irodalomból sok emlékezetes példa hozható. Jókai Mór környezetábrázolásai gyakran festőiek, részletgazdagok, szinte látványossággá teszik a regény világát. Mikszáth Kálmán leírásaiban nem ritka a finom irónia: nem pusztán megmutat valamit, hanem sejtet is a szereplőkről és a közösségről. Kosztolányi Dezső érzékeny nyelvi árnyalatai különösen jól alkalmasak arra, hogy hangulatokat és finom külső-belső rezdüléseket jelenítsen meg. Móricz Zsigmondnál pedig a valóságszerűség, az erőteljes ember- és környezetrajz emelhető ki.

Az iskolai és hétköznapi gyakorlatban is sokszor használjuk a leíró közlésmódot. Egy kirándulás helyszínének bemutatása, a saját szobánk ismertetése, egy történelmi emlékhely leírása, vagy akár egy biológiai megfigyelés rögzítése mind ezt igényli. A leírás fejleszti a megfigyelőképességet és a szókincset. Aki pontosan tud leírni, az általában pontosabban is gondolkodik, mert megtanul különbséget tenni lényeges és lényegtelen részletek között.

Az érvelő közlésmód

Az érvelés rendszerint egy tételből indul ki. Ez lehet például egy vélemény, egy értékítélet vagy egy probléma megoldására tett javaslat. Ezt követik az indokok, magyarázatok, példák és ellenérvek kezelése. A jól felépített érvelés végül valamilyen következtetésre jut. Ebben a közlésmódban különösen fontosak az ok-okozati összefüggések, a világos kapcsolatok és a gondolatmenet rendezettsége.

Nyelvi eszközei közé tartozik a bizonyítás és a cáfolat, az ellentét, a párhuzam, a fokozás, a retorikai kérdés és a példázat. Az érvelő szöveg egyszerre hathat az észre és az érzelmekre, de a meggyőző ereje elsősorban abból fakad, hogy gondolatilag követhető. A túlzott pátosz vagy az indulat önmagában nem pótolja a logikát. Különösen az iskolai gyakorlatban hangsúlyos, hogy az állításokat releváns példák támasszák alá.

A magyar nyelvi nevelésben az érvelés kiemelt szerepet kap. A diákok véleménykifejtő fogalmazásokat írnak, irodalmi értelmezéseket készítenek, vitában vesznek részt, szóban is meg kell indokolniuk álláspontjukat. Az érettségin sem elegendő adatokat felsorolni; a vizsgázónak rendszerint bizonyítania kell, hogy érti az összefüggéseket, és képes önálló, alátámasztott véleményt formálni. Ez már túlmutat a tantárgyi követelményen: a vitakultúra és a felelős közéleti gondolkodás alapja is.

A jó érvelés jellemzője a világos tételmondat, az átgondolt szerkezet, a megfelelő példaválasztás és a tiszta nyelv. Emellett fontos az is, hogy a másik álláspontot ne torzítsuk el. Egy korrekten felépített érvelés számol az ellenvetésekkel, és nem söpri félre őket egyszerűen. Éppen ez különbözteti meg a megalapozott véleményt a puszta hangoskodástól.

Ugyanakkor az érvelésnek vannak veszélyei is. Könnyű úgy hatni, hogy közben valaki csak részleteket emel ki, elhallgat fontos tényezőket, vagy érzelmi nyomást gyakorol a befogadóra. A mai információs környezetben ez különösen aktuális kérdés. Ezért az érvelő szövegek olvasásakor kritikus gondolkodásra van szükség: nemcsak azt kell figyelni, mit állít a szerző, hanem azt is, hogyan támasztja alá az állítását.

A mindennapi életben állandóan találkozunk érveléssel. Ilyen, amikor az osztályban arról folyik vita, hogy szükség van-e egyenruhára, vagy amikor valaki a diákönkormányzat ülésén javaslatot tesz egy program megszervezésére. A sajtóban megjelenő véleménycikkek, az internetes hozzászólások, a tanórai feleletek egy része és az irodalmi esszék is ezt a közlésmódot alkalmazzák.

A három közlésmód összehasonlítása és összefonódása

Mégsem szabad mereven elválasztani őket egymástól. Egy novella tipikusan elbeszélő alapú, de a helyszín megteremtéséhez leíró elemeket használ, a szereplők párbeszédeiben vagy belső monológjaiban pedig érvelő mozzanatok is megjelenhetnek. Egy esszé többnyire érvelő jellegű, mégis élhet rövid történetekkel vagy szemléletes leírásokkal, hogy közelebb hozza az állításait. Egy újságcikk is keverheti a tényszerű beszámolót, a helyszín leírását és a véleményformáló részeket.

Éppen ez az összefonódás mutatja meg, milyen gazdag és rugalmas a nyelv. A szövegalkotás sikere sokszor azon múlik, hogy a szerző mennyire tudja jól arányítani ezeket az elemeket. Egy túl hosszú leírás lelassíthatja az elbeszélést, egy gyenge érvelés megtörheti az esszé hitelét, ugyanakkor a megfelelően beillesztett részletek jelentősen növelhetik a szöveg erejét.

A közlésmódok szerepe a magyar iskolai gyakorlatban

A szövegalkotásban szintén kulcsfontosságú ez a tudás. Egy élménybeszámolóhoz elsősorban elbeszélő szerkesztésre van szükség, egy városrész bemutatásához leíróra, egy vitacikkhez vagy véleménykifejtéshez pedig érvelőre. Aki tudatosan választ közlésmódot, annak a fogalmazása rendszerint rendezettebb és célirányosabb lesz.

Az irodalomtanításban a közlésmódok felismerése hozzájárul a művek mélyebb megértéséhez. Segít észrevenni, mikor lassítja le a szerző a cselekményt egy leírással, mikor irányítja az olvasó figyelmét egy sajátos nézőponttal, vagy mikor épít be gondolati, érvelő részeket a szereplők megszólalásaiba. Ez fejleszti a stilisztikai érzéket és a műértelmezési képességet.

A szóbeli kommunikációban is jól hasznosítható mindez. A tanuló megtanulhatja, hogyan meséljen el világosan egy eseményt, hogyan írjon le pontosan egy jelenséget, és hogyan adjon elő meggyőzően egy véleményt. Ezek a készségek nemcsak az iskolában, hanem az élet számos területén hasznosak.

Összegzés

A közlésmódok felismerése és tudatos alkalmazása nem csupán jobb fogalmazásokat eredményez. Fejleszti a megfigyelést, a gondolkodást, a logikai rendet és az önkifejezést is. Aki jól tud elbeszélni, az képes átadhatóvá tenni a tapasztalatait. Aki jól tud leírni, az pontosabban látja és láttatja a világot. Aki pedig megalapozottan tud érvelni, az nemcsak véleményt mond, hanem felelősen gondolkodik is. Ezért a három közlésmód ismerete a magyar nyelvi műveltség egyik alapköve.