Valóságos határozószó és határozói igenév magyarázata
Feladat típusa: Fogalmazás
Hozzáadva: ma time_at 14:55
Összefoglaló:
Magyarázd meg a valóságos határozószó és a határozói igenév különbségét, példákkal, hogy magabiztosan oldd meg a középiskolai nyelvtanfeladatokat.
Valóságos határozószó és határozói igenév
A magyar nyelv gazdagságát nemcsak a nagy, látványos nyelvtani kategóriák adják, mint az igeidők, a névszóragozás vagy a mondattípusok, hanem azok a kisebbnek tűnő elemek is, amelyek a mondat jelentését finoman alakítják. Amikor azt mondjuk, hogy valaki tanul, beszél vagy elindul, már megneveztük a cselekvést, de valójában még sok minden hiányzik. Hol tanul? Mikor beszél? Hogyan indul el? Ezekre a kérdésekre gyakran olyan nyelvi eszközök válaszolnak, mint a határozószók, illetve bizonyos esetekben a határozói igenév. Első pillantásra a két forma hasonlónak tűnhet, hiszen mindkettő kapcsolatba kerülhet a cselekvés körülményeivel, mégis lényeges nyelvtani különbség van köztük.A valóságos határozószó önálló szófaj, amely rendszerint ragozatlan alakban fejezi ki a cselekvés helyét, idejét vagy módját. Ezzel szemben a határozói igenév igei eredetű szóalak, amely átmenetet képez az ige és a nem igei mondatrészek világa között. Ez a különbség nem pusztán elméleti kérdés. Az iskolai nyelvtanórán, a fogalmazásokban, az érettségi feladatokban és a mindennapi igényes nyelvhasználatban is fontos, hogy tudjuk: mit nevezünk meg egyszerű körülményként, és mikor kapcsolunk egy másik, igenévi alakban sűrített cselekvést a mondathoz. A valóságos határozószó és a határozói igenév elkülönítése tehát nem öncélú szabálytanulás, hanem a pontosabb és természetesebb magyar mondatalkotás egyik alapja.
A határozószó fogalma és alapvető szerepe
A határozószó olyan szófaj, amely leggyakrabban a cselekvés, történés vagy létezés körülményeit jelöli meg. Amikor azt mondjuk, hogy „kint esik”, „most indulunk” vagy „így könnyebb”, akkor a mondat középpontjában álló történést valamilyen szempontból pontosítjuk. A magyar nyelvben a határozószók különösen gyakoriak, mert segítségükkel röviden és világosan lehet kifejezni olyan viszonyokat, amelyeket máskor hosszabb szerkezettel kellene körülírni.A valóságos határozószó legfontosabb sajátossága, hogy önálló jelentésű szó. Nem egyszerűen egy toldalékos névszó vagy valamely más szófaj alkalmi szerepben, hanem eleve olyan szó, amelynek természetes funkciója a körülmények megjelölése. Többnyire nem toldalékok segítségével kapcsolódik a mondat többi részéhez, és nagyon gyakran az igét pontosítja. Ez persze nem jelenti azt, hogy kizárólag igéhez kapcsolódhat; előfordulhat, hogy egy másik határozószó, melléknév vagy akár az egész mondat jelentését árnyalja. Mégis az a leggyakoribb, hogy a cselekvés körülményeit teszi világosabbá.
A beszédben és az írásban azért hasznos, mert szemléletességet ad. Ha egy elbeszélésből hiányoznak az időt és helyet jelölő szavak, az események lebegővé válnak. Ha egy magyarázatból hiányoznak a módhatározói értékű elemek, akkor a cselekvés jellege marad homályban. Egy jól megválasztott határozószó gyakran többet ér, mint egy hosszú magyarázó mellékmondat. Különösen fontos ez az iskolai fogalmazásokban, ahol a pontosság és a szerkesztettség alapkövetelmény. Egy történelmi témájú esszében például a „korábban”, „ekkor”, „később” szavak segítik az időrend érzékeltetését, míg egy tájleírásban az „itt”, „távolabb”, „fenn” típusú szavak teszik követhetővé a látványt.
A valóságos határozószók fő típusai
A valóságos határozószókat több szempont alapján lehet csoportosítani, de az iskolai nyelvtanban leginkább jelentésük szerint szoktuk vizsgálni őket. Ebből a szempontból három alapvető csoport különösen fontos: a helyet, az időt és a módot kifejező határozószók.Helyet kifejező határozószók
A helyhatározói jelentésű határozószók azt mutatják meg, hol történik valami, merre tart a mozgás, vagy meddig terjed egy cselekvés. Ilyen szavak például: itt, ott, bent, kint, lent, fenn. Ezek első pillantásra egyszerű szavaknak látszanak, valójában azonban fontos térbeli viszonyokat hordoznak.Ha azt mondjuk: „A diákok itt várakoznak”, akkor az „itt” kijelöli a cselekvés helyét. Ha azt mondjuk: „A könyvek fenn vannak a polcon”, akkor a „fenn” nemcsak helyet, hanem bizonyos viszonyítást is kifejez: valami magasabban található. A magyar nyelvben ezek a szavak gyakran nagyon érzékletesek. Nem véletlen, hogy a népmesékben, elbeszélésekben és leíró prózában különösen sok helyet kifejező határozószó fordul elő. Gondoljunk csak arra, milyen fontos szerepe van a térbeli tájékozódásnak egy Mikszáth-novellában vagy egy Móricz-elbeszélésben: az olvasó számára a helyszín megelevenítését nagyban segítik az ilyen elemek.
A kapcsolódó kérdések: hol? hová? merre? meddig? Már ezekből is látszik, hogy a helyviszonyok nem egyetlen egyszerű pontra vonatkoznak, hanem kiterjedhetnek mozgásirányra és határpontra is. Ezért a helyhatározói jelentésű határozószók nemcsak statikus leírásban fontosak, hanem a cselekményes szövegekben is.
Időt kifejező határozószók
Az időhatározói jelentésű határozószók a cselekvés időpontját, kezdetét, tartamát vagy ismétlődését jelölhetik. Ilyenek például: most, reggel, tavaly, hamarosan, később, jövőre. Ezek a szavak a szöveg időrendjének megteremtésében kulcsszerepet játszanak.A „Reggel kezdődik az első óránk” mondatban a „reggel” egyértelművé teszi az esemény idejét. A „Tavaly sokat gyakoroltunk a felvételire” mondatban a „tavaly” visszautal a múlt egy meghatározott szakaszára. Iskolai fogalmazásokban különösen hasznosak ezek az elemek, mert segítségükkel az eseményeket sorrendbe lehet rendezni. Egy élménybeszámolóban például természetes, hogy a tanuló így szerkeszti a szöveget: reggel megérkeztünk, később elindultunk a múzeumba, délután visszatértünk, végül este hazaindultunk. A határozószók itt szinte a történet vázát adják.
A magyar irodalomban is jól megfigyelhető az időhatározószók szerepe. Arany János balladáiban vagy Jókai Mór hosszabb elbeszéléseiben az időbeli előrehaladásnak mindig vannak nyelvi jelölői, még ha nem is feltűnő módon. Az olvasó ezek alapján követi az események ritmusát. Egy jó szövegben az időhatározószók nem öncélú díszek, hanem a szerkezet részei.
Módot kifejező határozószók
A módhatározói jelentésű határozószók arra válaszolnak, hogyan történik valami. Az „így”, „úgy”, „halkan”, „gyorsan” vagy „biztosan” mind olyan szavak, amelyek a cselekvés végrehajtásának módját árnyalják. Az outline példái közül az „így” és az „úgy” különösen szemléletesek, mert gyakran valamilyen korábbi vagy következő tartalomra utalnak vissza.Ha azt mondjuk: „A tanuló így oldotta meg a feladatot”, akkor nem egyszerűen a megoldás tényét közöljük, hanem a végrehajtás módjára is utalunk. A „Nem szabad úgy beszélni az osztályban” mondatban a „úgy” erkölcsi vagy viselkedésbeli értékelést is hordozhat a helyzettől függően. A módhatározószók ezért nemcsak technikai pontosságot adnak, hanem stílust és viszonyulást is közvetíthetnek.
Ezek a szavak különösen fontosak akkor, amikor elemző fogalmazást írunk. Egy irodalmi szereplő nemcsak beszél, hanem halkan, indulatosan, bizonytalanul vagy éppen nyugodtan beszél. Ha ezt nem tudjuk nyelvileg megjeleníteni, a jellemzés szegényebb lesz. Egy József Attila-vers elemzésekor vagy egy Kosztolányi-prózarészlet értelmezésekor gyakran éppen az ilyen finom árnyalatok megragadása mutatja meg, mennyire értjük a szöveg hangulatát.
A határozószó helye a mondatban és a szövegben
A határozószó a mondatban leggyakrabban az igéhez kapcsolódik, de szerepe túlmutat az egyszerű mondatrészi viszonyon. Sokszor a teljes szöveg szervezője lesz. Egy elbeszélésben az időhatározószók teszik követhetővé az eseménysort, egy leírásban a helyhatározószók segítik a tájékozódást, egy érvelő szövegben pedig a módhatározói jellegű elemek finomítják az állításokat.Gondoljunk egy egyszerű iskolai történetmondásra. Ha valaki csak ennyit ír: „Megérkeztünk. Bementünk. Megnéztük. Hazajöttünk”, a szöveg vázlatos és élettelen marad. Ha viszont így fogalmaz: „Reggel korán megérkeztünk a várhoz. Ott először a kiállítást néztük meg, azután felmentünk a toronyba, később pedig visszaindultunk”, akkor a határozószók segítségével máris világosabb és természetesebb lesz az eseményrend.
Stilisztikai szempontból ugyanakkor óvatosság is szükséges. Ha túl sok az általános, semmitmondó határozószó, például az állandó „ott”, „akkor”, „így”, „úgy”, a szöveg pontatlanná válhat. Nem mindegy, hogy egy fogalmazásban mindig csak „ott történt valami”, vagy képesek vagyunk pontosabban megnevezni a helyet és a viszonyokat. A jó stílus tehát nem a határozószók mennyiségén múlik, hanem azon, hogy mennyire találóak.
A határozói igenév fogalma
A határozói igenév már más természetű nyelvi forma. Alapvetően az igéből képzett, nem ragozott igenévi alak, amely rendszerint a -va, -ve, illetve hangrendi és alaki változatként a -vá, -vé képzővel jön létre. Ilyen alakok például: ülve, írva, megoldva, elvégezve.Lényeges, hogy a határozói igenév megőrzi igei eredetét. Nem önálló, eredendően határozószói szó, hanem egy cselekvésből vagy állapotból képzett forma. Éppen ezért átmeneti jellegű: egyszerre hordoz valamit az ige jelentéséből, de a mondatban gyakran határozói szerepet lát el. Ez a kettősség okozza, hogy olykor nehezebb felismerni és értelmezni, mint a valóságos határozószót.
A határozói igenév és a határozószó közötti alapvető különbség tehát az eredet. A határozószó önálló szófaj, a határozói igenév pedig származtatott igei alak. Ez a különbség a jelentésben és a használatban is megmutatkozik.
A határozói igenév jelentése és használata
A határozói igenév egyik legfontosabb funkciója az egyidejű vagy kísérő cselekvés kifejezése. Ha azt mondjuk: „A diákok ülve hallgatták a tanár magyarázatát”, akkor az „ülve” nem egyszerűen módhatározó a hétköznapi értelemben, hanem egy másik, a fő cselekvéssel egyidejű állapotot, cselekvést is hordoz. A hallgatás közben ülnek. Két mozzanat kapcsolódik össze tömören.Máskor a határozói igenév mód- vagy állapothatározói szerepet kap. A „A fiú sietve távozott” mondatban a „sietve” azt fejezi ki, milyen módon történt a távozás. Itt is érződik azonban az igei háttér: a sietés önmagában is cselekvésjellegű mozzanat. Ezért nem mondhatjuk, hogy a határozói igenév egyszerűen ugyanaz volna, mint egy sima módhatározószó. A kettő között árnyalatnyi, de jelentős különbség lehet.
A határozói igenév sokszor szoros kapcsolatban áll az egész mondatszerkezettel. Például ebben a mondatban: „A dolgozatot elkészítve leadta.” Az „elkészítve” nem pusztán egy mellékes körülményt ad hozzá, hanem a cselekvések sorrendjét és összefüggését is jelzi. Előbb elkészítette, azután leadta. Az ilyen szerkezetek tömörek, de könnyen nehézkessé válhatnak, ha túl sokat használunk belőlük, vagy ha nem egyértelmű, mire vonatkoznak.
A két nyelvi forma közötti fontos különbségek
A legelső különbség a szófaji természet. A határozószó önálló szófaj, a határozói igenév pedig igenévi forma. Ez látszólag tankönyvi megfogalmazás, valójában azonban sok mindent meghatároz. A határozószó eleve körülményt nevez meg, míg a határozói igenév egy cselekvést sűrít körülményjelölő alakba.A második különbség a képzésmód. A határozószó lehet egyszerű alapszó, lehet képzett alak, vagy lehet olyan szó, amely történetileg megszilárdult. A határozói igenév viszont mindig igéből jön létre a megfelelő igenévképző segítségével. Ezért ha felismerjük benne az alapigét, már közelebb kerülünk a helyes elemzéshez is.
A harmadik különbség a jelentésben van. A határozószó közvetlenül fejezi ki a helyet, időt, módot vagy más körülményt. A határozói igenév ezzel szemben gyakran egy másodlagos cselekvést, kísérő állapotot vagy időbeli viszonyt is magában hord. Emiatt összetettebb jelentésű.
Végül a használatuk sem egyforma. A határozói igenévvel valóban óvatosan kell bánni. Régebbi hivatalos stílusban vagy nehézkes fogalmazásokban gyakran túlhalmozták az ilyen szerkezeteket, ami mesterkéltté tette a mondatot. A jó fogalmazásban akkor érdemes használni, ha valóban tömörít, pontosít vagy elegánsan kapcsol össze két mozzanatot. Ha viszont a mondat emiatt homályos lesz, jobb külön tagmondatokkal élni.
Gyakorlati példák az iskolai nyelvhasználatból
Az iskolában sokszor nagyon egyszerű példamondatokon keresztül értjük meg legjobban ezeket a jelenségeket. A „A tanulók itt készülnek a dolgozatra” mondatban az „itt” egyértelműen valóságos határozószó. A „Reggel érkezik az osztályfőnök” mondatban a „reggel” szintén ilyen szerepet tölt be. Ezekben nincs semmiféle igei eredetű mellékjelentés, egyszerűen körülményeket neveznek meg.Más a helyzet ebben a mondatban: „A lányok csendben, figyelve hallgatták a magyarázatot.” A „csendben” névszói alapú határozói szerepű szóalak, a „figyelve” pedig határozói igenév. A kettő együtt jól mutatja, hogy hasonló mondatrészi környezetben egészen más nyelvtani természetű elemek is megjelenhetnek.
A „A füzetet megírva adta le” vagy „A feladatot elvégezve nyugodtan pihent” típusú mondatok tömörek. Mégis érezzük, hogy nem mindig ezek a legtermészetesebb megoldások, főleg hétköznapi stílusban. Sok esetben egyszerűbb és világosabb így fogalmazni: „Miután megírta a füzetet, leadta”, illetve „Miután elvégezte a feladatot, nyugodtan pihent.” A különbség nem nyelvhelyességi hiba és helyesség között van, hanem inkább stilisztikai természetű. A magyar nyelv szereti a világos szerkezeteket, és bár az igenév hasznos eszköz, nem célszerű erőltetni.
Hasonló tanulság kapcsolódik az olyan szerkezetekhez is, mint: „A levél meg van írva.” Ez a magyar nyelvben természetesebb, mint bizonyos túlságosan tömör, nehezen értelmezhető igenéves megoldások. A jó nyelvhasználat egyik ismérve éppen az, hogy nem bonyolítjuk túl azt, amit egyszerűen is ki lehet fejezni.
Miért fontos mindez az iskolában?
Az iskolai nyelvtan célja nem csupán az, hogy a tanuló definíciókat bemagoljon. Sokkal inkább az, hogy tudatosabban lássa, hogyan működik a nyelv. A valóságos határozószó és a határozói igenév megkülönböztetése ezért több területen is fontos.Először is, szükséges a nyelvtani elemzéshez. Dolgozatban, feleletben vagy akár érettségi feladatban is előfordulhat, hogy fel kell ismerni a szófajokat és a mondatrészeket. Ha valaki nem érti a két forma közti különbséget, könnyen összekeverheti őket.
Másodszor, fontos a fogalmazásban. A pontos határozószóhasználat javítja a szöveg érthetőségét. A jól megválasztott idő- és helyviszonyok segítségével rendezettebbé válik a mondanivaló. A határozói igenév tudatos használata pedig változatosabbá teheti a stílust, ha nem visszük túlzásba.
Harmadszor, szerepe van a helyesírásban és a mondatszerkesztésben is. Az igenéves szerkezeteknél különösen figyelni kell arra, hogy világos legyen, ki végzi a cselekvést, és mihez kapcsolódik az igenév. Ellenkező esetben a mondat félreérthető vagy idegenszerű lehet.
Végül a kommunikáció egészéhez is hozzátartozik ez a tudás. Nemcsak az irodalomórán vagy a nyelvtanfüzetben van rá szükség, hanem akkor is, amikor hivatalos levelet írunk, önéletrajzot fogalmazunk, vagy egyszerűen csak igényesen akarjuk kifejezni magunkat.
Ellenérvek és árnyaló szempontok
Felmerülhet az az ellenérv, hogy a hétköznapi beszédben az emberek ritkán gondolkodnak azon, vajon egy szó valóságos határozószó-e vagy határozói igenév. Ez igaz. A spontán nyelvhasználat nem elemző jellegű. Mégsem következik ebből, hogy a különbségtétel fölösleges lenne. Az írott norma, az iskolai fogalmazás és a tudatos nyelvi műveltség szintjén igenis számít, hogyan értelmezzük a szerkezeteket.Mások szerint a határozói igenév túlságosan bonyolult, sőt sokszor felesleges forma. Ebben is van igazság. Valóban nem kell minden második mondatban igenéves szerkezetet használni. Ugyanakkor az sem helyes, ha teljesen száműzzük, mert bizonyos helyzetekben tömör, elegáns és pontos megoldást kínál. A kérdés tehát nem az, hogy jó-e vagy rossz, hanem az, hogy megfelelő helyen alkalmazzuk-e.
A legfontosabb tanulság az, hogy a nyelvi tudatosság nem a bonyolultabb formák erőltetését jelenti. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy a helyzetnek megfelelő, világos és természetes nyelvi eszközt választjuk.
Befejezés
Összegzésképpen elmondható, hogy a valóságos határozószó és a határozói igenév két különböző, mégis egymással érintkező nyelvi jelenség. A határozószó önálló szófajként főként a cselekvés helyét, idejét vagy módját nevezi meg. A határozói igenév ezzel szemben igei eredetű alak, amely a cselekvéshez kapcsolódó körülményt gyakran egy másik, sűrített cselekvés formájában fejezi ki.A kettő közti különbség megértése azért fontos, mert segít pontosabban elemezni a mondatokat, tudatosabban fogalmazni, és elkerülni a nehézkes vagy félreérthető szerkezeteket. Aki jól bánik ezekkel az eszközökkel, az nemcsak szabályokat alkalmaz, hanem a magyar nyelv lehetőségeit használja ki. Így lesz a mondat világosabb, az esszé árnyaltabb, a stílus pedig természetesebb és igényesebb. A nyelvi pontosság pedig végső soron nem más, mint a gondolkodás pontosságának egyik legszebb formája.
Értékelje:
Jelentkezzen be, hogy értékelhesse a munkát.
Bejelentkezés